Sokan kiakadtak, amikor a napelemeknél az éves szaldó elszámolásról áttértek a havi elszámolásra. Vannak, akik úgy gondolják, ez rosszul érinti azokat, akik beruháztak napelemekbe, vagy terveznek beruházni. De miért is nem olyan rossz ez, mint amilyennek elsőre tűnik?

Elmondom, hogy nekem is van egy sziget üzemű rendszerem itthon, és épp most van folyamatban a visszatáplálós “kiserőmű” telepítése is. Mégsem érzem magam átverve. Ez is óriási segítség.

1. Napelemek most már olcsók

Az utóbbi években a napelemek ára szépen csökkent, és az új technológiai fejlesztéseknek köszönhetően egyre jobbak is lettek. Szóval, még ha havonta is számolnak el veled, az még mindig egy jó deal lehet!

2. Használd el az energiát, amit megtermeltél!

A havi elszámolás arra ösztönöz, hogy az áramot, amit megtermeltél, gyorsan használd is el vagy tárold el rövid időre. Így te is jobban odafigyelsz arra, hogy mennyit fogyasztasz, és az eszközeid is energiahatékonyabbak lesznek.

3. Legyél önállóbb!

A havi elszámolás miatt talán többen is gondolkodnak majd azon, hogy energia-tároló rendszert, akkumulátorokat és hozzá tartozó invertereket szereznek be, így még kevésbé leszünk függők az áramszolgáltatóktól. Ez a függetlenség a jövőben még nagyon jól jöhet.

4. Ne terheld feleslegesen a hálózatot

Amikor évente számoltak el, sokszor előfordult, hogy a felesleges energiát visszatápláltuk a hálózatba, ami megterhelte azt. A havi elszámolás ezt megelőzheti, így az energiaelosztás is egyenletesebb lesz.

5. Megújuló Energia = Jövő

Az új szabályok miatt sokan kénytelenek lesznek újra gondolkodni az energiafelhasználási szokásaikról, és ez jó! Minél többen foglalkoznak ezzel, annál több innováció és új ötlet születik majd a megújuló energia területén.

Szóval…

Szóval, nem érdemes pánikolni, ha a napelemeknél már nem évente, hanem havonta számolnak el. Van benne néhány előny is, és ha jól csináljuk, akkor a fenntarthatóság és az energiainnováció is győzhet. Az új szabályok mindannyiunkat arra kényszerítenek, hogy kicsit máshogy gondolkodjunk az energiáról, és ez nem feltétlenül rossz.

Dr. _ István, a veszprémi _ Rendelő állatorvosa azt mondta, hogy hogyha ezt a történetet leírom és nyilvánosságra hozom, fel fog jelenteni üzletrontásért, rágalmazásért és becsületsértésért.

De azért csak leírom… “Állok elébe.”

Elöljáróban annyit mondanék magamról, hogy nagyon szeretem az állatokat, kutyák és macskák között nőttem fel. Balatonfüreden, kertes házas környezetben most is több macskám van. Ezek a macskák kijárnak az udvarra, a bejárati ajtókon csapóajtók vannak, amiken a cicák ki-be járhatnak. Ezért például nincs a házban alom, a dolgukat is kint végzik a kertben.

Környezetünkben sokan tartanak macskákat, néha a szomszédok kis kedvencei is nálunk napoznak, időnként a mieink is máshol süttetik a hasukat.
Mindegyik macskánk ivartalanított, csippelt és oltott, kézhez szokott és emberbarát.
Elő szokott fordulni itt a környéken, hogy pár napig mi “látunk vendégül” cicákat a szomszédból, máskor a mieink tűnnek el “üdülni” napokra.

Ez már sok vicces Facebook-posztot szült.
Sajnos EZ a poszt nem AZ a poszt.

Rozi cicánk (Ő az, akit vemhesen fogadtam be még a nyáron) múlt hét szerdán nem jött haza vacsorázni.
Nem tulajdonítottunk ennek különösebb jelentőséget, volt már így.
Ma reggel viszont szokatlan telefonhívást kaptam a veszprémi _ Rendelőből:
Zaklatott női hang szinte sírva, elnézést kérve közölte, hogy nagyon nagy hibát követtek el.
Náluk van Rozi, de nincs jól. Felnyitották, megoperálták.

Mi történt szerencsétlennel, miért van ott?

Elmondták, hogy tegnap este egy budapesti (?) székhelyű alapítvány önkéntese vitte be hozzájuk Rozit. Nagy hasa miatt az Alapítvány “sürgősségi ivartalanítást” rendelt meg a macskámra. (Ez egy “abortusszal” egybekötött beavatkozás, a felesleges szaporulat elkerülése végett. Kóbor állatoknál szokásos.)
Ma reggel Dr. _ István elkábította Rozit, felvágta a hasát és…

…és MEGLEPVE tapasztalta, hogy nincs mit eltávolítani a macskámból:
Hiszen Rozi két hónapja ivartalanítva lett, ovariectomiát hajtottak végre rajta, ami a petefészek eltávolítását jelenti állatorvosul.

Ez után jutott eszébe csak, hogy ESETLEG le kellene olvasni a mikrochippet az állat nyakában.
Szóval ma reggel, a felvágott hasú, Veszprémbe cipelt macskám mellől hívtak fel, hogy “nálunk van a cicád, nincs jól, megoperáltuk”.

Nonszensz. Képtelenség.

-Egy macskát befog egy szervezet, NEM OLVAS CHIPPET, nem írnak róla posztot, nem keresik a gazdit.
A szervezet megrendel egy ivartalanítást egy állatorvostól.
-Az állatorvos NEM OLVAS CHIPPET, NEM CSINÁL EGY ULTRAHANGOT sem.
-Egyszerűen, bemondásra elaltatja, és felvágja a kedvencedet.
A saját állatorvosunkkal beszéltem, ő azt mondja, hogy gyakran két év után is látszik a korábbi műtéti beavatkozás helye, nemhogy két hónap után – mint a mi esetünkben.
Azt mondja, hogyha ilyen láthatatlanul varr, elmegy varrónőnek!
Egy veszélyes műtétnek vetnek alá egy állatot, anélkül, hogy egyáltalán megpróbálnák kideríteni, hogy ki a gazdája.

Ma, amikor egy benzinkúton is van már ingyenes chip-leolvasó.

Nevetséges. De ez amolyan keserű nevetés, inkább csak kínomban.

Én az “idézőjeles” szakemberrel szemben állatkínzás bűncselekménye miatt ugyan feljelentést tennék, de nem tudom, hogy ez az eset kimeríti-e a törvényi tényállást.

Ennek ellenére rendőri intézkedés történt, ilyen esetekben ez “szokásos”.

Nem kaptam meg az orvosi dokumentációt sem a beavatkozásról, sőt az orvos fenyegetett meg azért, hogy feljelent amiért a macska ki tud menni a kertünkből.
Véleményem szerint az elvárható/szükséges körültekintés és az állatorvos alaposságának hiánya miatt az állat szükségtelen, fájdalmat okozó beavatkozása történt Rozi esetében.

Az “állatvédő” eljárása, aki szervezett körülmények között, “hivatásos” állatvédőként ilyen hibát vét, az is elfogadhatatlan.

Rozi közben már itthon van, a tévé előtt üldögélve igyekszik kiheverni a teljesen felesleges műtét okozta fáradalmakat.

Nagyon remélem, hogy teljesen helyrejön, és azt, hogy ez mással soha nem történik meg.

Hatan utaztunk el Barcelonába, rövid időt töltöttünk ott, de nagyjából mindent kipipáltunk, amit szerettünk volna.

Szombaton:

-délután háromkor találkoztunk Almádiban.
-este hatra értünk Vecsésre, ahol otthagytuk az autót és busszal mentünk a repülőtérre.
-a biztonsági ellenőrzésen ismerőssel találkoztunk.
-vacsoráztunk a terminálon, aztán sörözni szerettünk volna, de ez CSAK egy nemzetközi repülőtér, SZÓVAL nem lehetett kártyával fizetni a túlárazott dobozos sörért a büfében.
-szerencsére azért a DutyFree-ben működött a kártyás fizetés, a pezsgő amit vettünk pedig kimondottan jól is esett.
-Last call-ra megérkeztünk a beszállókapuhoz és menetrend szerint el is indultunk Budapestről.
-este tizenegyre már Barcelonában cigiztünk, megvettük a bérletet és a metróra szálltunk.

Vasárnap:

-éjfél körül az Arc de Triompfnál voltunk, ami egy csinos “kis” diadalív egy pálmafákkal határolt korzón. Rengeteg ember üldögélt és kerékpározott a téren. Némelyek alkoholt, némelyek füvet kínáltak eladásra, egy szimpatikus fiatalember pedig habpatronnal (nevetőgázzal) töltött lufikkal bizniszelt.
Mivel minden értékünk -pénzünk, irataink, ruháink és technikai eszközünk- nálunk volt, nem éltünk a páratlan kehetőséggel.
-egy óra körül a barcelonai állatkert mellett sétáltunk el a tengerpart felé. Kilométer hosszan graffitiket láttunk a falakon, közöttük több olyan minőségű volt, hogy le is fotóztuk.
-utunk közben hétköznapinak egyáltalán nem mondható embertömeggel találkoztunk elég menő szórakozóhelyek között.
-kettőre a tengerpartra értünk, ahol mezítláb mászkáltunk kicsit a sós vízben és kagylókat meg kavicsokat gyűjtöttünk emlékbe.
-az Airbnb felé indultunk gyalog. Erre az éjszakára nem foglaltam szállást, mert egyrészt elég húzós ára volt, másrészt az idő rövidsége miatt nem tartottam praktikusnak, hogy egy fél napot “elpocsékoljunk” alvással.
-három óra előtt érkeztünk egy tengerparti gyorsétterembe, ami akkor pont zárt: ételeinket elcsomagolva kaptuk meg. Kései vacsoránkat (vagy korai reggelinket?) így a Beleári-tenger partján fogyasztottuk el. Pedig az óraátállítás is nekünk segített.
-tovább sétáltunk a parton az apartman felé -csak azért, hogy menjen az idő és hogy tudjuk: hova is kell majd visszajönnünk 8-9 óra múlva elfoglalni a szállást.
-hajnal négyre a szállás előtti padon üldögélt a csipet-csapat. Arra jutottunk, hogy butaság lenne itt elaludni, az nem adna túl sok emléket nekünk.
-Inkább metróra szálltunk (szombat lévén egész éjjel jár) és a belváros felé, egész pontosan a Jardines de Mossen Cinto felé indultunk, ami egy csinos park a hegyen. Az ötlet az volt, hogy libegővel megyünk fel a hegygerincre (ezzel megspórolva a sétát) és ott fogjuk megvárni a reggeli, 7.11-es napfelkeltét.
-a libegő viszont nem jár éjszaka, ezért mégiscsak nyakunkba kaptuk a hegyet és hajnali hegymenetre adtuk a fejünk. Lihegtünk mint a kutya, de a látvány ami fent fogadott minket kárpótolt.
-reggel hatra értünk fel a hegyre ahol egy órát még aludtunk is – lévén egész kellemes idő (~14 fok) volt, na meg mert lassan húsz órája talpon voltunk.
-hét óra után elérkezett a várt napfelkelte, varázslatos volt látni, ahogy a térvilágítás városszerte lekapcsol és a nap első sugarai alatt ébredezik a város. Mi, mint egy “Anti-Medve” azután, hogy megláttuk a saját árnyékunk, nem pihentünk tovább, hanem egy újabb kalandra indultunk.
-célunk a Sagrada Família volt, de előtte útba ejtettünk egy kedves helyi kávézót is. Kell az energia.
-délelőtt tízre már a kötelező csoportképeken is túl voltunk, szerencsére még nem volt OLYAN SOK ember a téren. Plusz ugye TikTokról megtanultuk, hogy honnan lehet IGAZÁN jó szögből fotózni a neogótikus templomot.
-gyors tízórai -és még egy energiaital- után a szállásunk felé metróztunk, mert megbeszéltük azt, hogy letehetjük a holminkat. (A szállás hivatalos elfoglalása 16.00 lenne.)
-negyed tizenkettőkor csak a takarítónéni volt “otthon”, aki semmilyen emberi nyelven nem beszélt -de még Spanyolul sem. Ahogy az lenni szokott, kézzel-lábbal azért megértettük egymást, kaptunk kulcsokat és egy ígéretet, hogy nagyjából egy óra múlva jöhetünk vissza pihenni, kész lesz a lakás.
-ebédelni mentünk egy közeli étterembe, ahol paéllát, pizzát és tésztákat falatoztunk, mellé pedig lendületből és dühből dobáltuk a söröket. Lehet, hogy volt tequila is, innentől az emlékeim homályosak.
-ami -szinte- biztos, hogy délután kettőre elfoglaltuk a szállást és pihentünk egy kicsit.
-eltolt sziesztánk után este nyolckor megint elindultunk, megnéztük Antoni Gaudí Casa Batlló épületét, ami a világörökség része.
-Később a Katalán Nemzeti Múzeumhoz mentünk, ahol a “Barcelonai Mágikus Szökőkutat” néztük meg. Illetve néztük volna, mert már nem csobogott. Itt is volt viszont egy tekintélyes lépcsősor, uccu’ neki, megmásztuk.
-Éjfél előtt a La Rambla (a város ütőere, éjjel-nappal pezsgő utcája) felé indultunk, azért, hogy vacsorázzunk egy jót.

Hétfő:

-A vacsora így átnyúlt a “következő napba” pedig megbeszéltük, hogy időben fekszünk… De az élet bizony nem Kívánságműsor.
-hajnal fél kettőkor indultunk haza. A metró már nem járt, az esti buszra pedig nem érvényes az a bérlet, amit korábban vettünk.
A fáradtság győzött: a gyors hazajutás reményében megvettük a vonaljegyeket.
Sajnos a busz több, mint fél órán keresztül csak araszolt, a helyi rendőrök meglepően nagy létszámban útblokádot építettek; ittas és drogos sofőröket kerestek.
Az biztos, hogy gyalog hamarabb hazaértünk volna.
-háromra mind ágyban voltunk, ezzel eljutottunk az első -és utolsó- “rendes” éjszakánkhoz.
-reggel nyolckor keltünk, a szállás alatti pékségben reggeliztünk, a szállás melletti kávézóban pedig remek kávéval indítottuk a napot.
-kilenckor a Camp Nouba mentünk, ami Európa legnagyobb stadionja és 99.000 ember fér be.
Mivel itt is hosszú hétvége volt, óriási tömeg gyűlt össze az FC Barcelona pályája mellett. Másfél-kétórás sor alakult ki a jegyvásárlás után, de még a beléptetés előtt. Nyilván faszkalap külföldiként előrepofátlankodtunk és betuszkoltuk magunkat a sorba, így a jegyvásárlás és belépés között negyed óra sem telt el.
Az időt maximálisan kihasználtuk: pincétől padlásig végignéztük a Szentélyt.
-délután egyre ismét a La Ramblán voltunk, ahol megnéztük a Güell palotát majd egy mexikói étteremben ettük magunkat halálra.
-nem időztünk sokat, háromra foglalt jegyünk volt a Moco múzeumba, ami egy modern művészeti múzeum, többek között Banksy, Warhol és Kaws kiállításaival.
-ezt követően négy után értünk a Szent Kereszt és Szent Eulália székesegyházhoz, más néven barcelonai katedrálishoz, ahol utcai táncosok tartottak flashmob-jellegű bemutatót.
-fél ötre a “Kiss of Freedom” mozaikképhez mentünk ami tényleg nincs messze a katedrálistól. Képeket csináltunk és elindultunk a metróhoz, hogy hazamenjünk. …Hogy hazamenjünk és átöltözzünk fürdőcuccba. Mert olyan nincs, hogy eljövünk egy tengerpartra és nem úszunk!
-Visszajöttünk a szállásra, és már lentről látszott, hogy a nappaliban világít a lámpa.
De azt akár úgy is hagyhattuk reggel…
Viszont bent a szobánkból hangokat hallottunk.

Bementünk…

A tv volt bekapcsolva!

Nem tűnt el semmi, de az kurva élet, hogy valaki volt ott. És tévét nézett az ágyunkból.
Nem vitték le a szemetet, nem volt takarítás.
Szóval nem hiszem, hogy a takinéni szórakoztatta magát amíg dolgozott. Nagyon fura volt. Nagyon. NAGYON!

-fél hat körül a hatalmas hullámok között ugráltunk Barcelona strandján, így október utolsó napján. Kár lett volna kihagyni.
-otthoni fürdést követően fél nyolcra egy japán “all you can eat” étterembe mentünk, ahol jó szokásunk szerint betegre zabáltuk magunkat, hogy aztán tíz óra magasságában lefeküdjünk aludni.

Kedden

-reggel hatkor eljöttünk a szállásról, három átszállással elértük a repteret, a biztonsági ellenőrzés után megittuk a reggeli kávénkat majd fél tízkor felszálltunk.
Viszlát Katalónia, viszlát napsütés, viszlát 24 fok!
-délre kiléptünk a ferihegyi repülőtér ajtaján. Üdv itthon, hello köd, hello 12 fok!

Nem töltöttünk összesen hetvenkét órát sem távol az otthonunktól.
Nem töltöttünk összesen hatvan órát sem Barcelonában.

És még így is aludtunk ~18 órát!
A hosszú hétvége alatt (legalább):
Tizenegy nevezetességet látogattunk meg 72.000 lépés, 46 km gyaloglás “árán”.

Na, ez egy IGAZI speedrun!

Tegnap egy főzőversenyen jártunk Csopakon, ahol egy remek vadragut készítettünk a Megfőzzük Almádit csapatával, Tornyos Balázs elnökkel. Nyilván a városunkat képviseltük, így velünk volt a polgármesterünk is. Még közös képek is kerültek ki rólunk.

Rég rossz, ha pár vidám fénykép miatt posztot kell írnom, ha magyarázkodnom kell. Jogos persze, hogy “nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél”. Kezdjünk bele…

Hát mi lett velem? Narancssárga lett a vérem és az Ördöggel cimborálok? Miért főzőcskézek én az “ellenségemmel”?

Akiben ezek a kérdések felmerültek, nyilván tudják, hogy Almádiban júniusban időközi polgármester választás volt, ahol ötödmagammal elindultam a felszabadult polgármesteri székért.
Nem nyertem, a választás győztese Fabó Péter lett. Ő nem függetlenként, hanem a Fidesz jelöltjeként lett a befutó.

“Na, hát akkor tényleg mit csinálsz AZZAL az emberrel, Dávid?!”

hangzik a kérdés

Nagy ötletekkel, kellemes és fiatalos programmal futottam neki ennek a megmérettetésnek; ezen terveimet pedig nem szeretném 2024-ig a fiók mélyére dobni.
Ötleteim megvalósítása mindig fontos volt számomra és most sincs ez másként:
Ha nem én leszek az az ember, aki aláírja és megvalósítja a programpontokat, akkor sem fogok szomorkodni.

Csak valaki csinálja meg, mert fontos.
Nekem, Neked, Nekünk.
Annak ellenére, hogy sok dologban különbözünk és máshogy látjuk a világot, mégis megvan a közös pont bennünk:

Már a választás előtt úgy fogalmaztam, hogy “a többi jelölt aktuálisan a vetélytársam, de nem az ellenségem”. Mi sem bizonyította ezt jobban, mint az, hogy Fabó Péter az eredmények kihirdetése után nem “kioktatott, vagy kinevetett”, hanem (látványos fölénye ellenére) barátilag és egyenlő félként köszöntve látogatott meg a Tulipánudvarban.

Pártállásunkban nem feltétlenül, de helyi céljainkban abszolút egy a csapásirány.
Nem vagyok Fideszes, nem vagyok “Fabó-ista”. Lózungnak tűnhet, de:

“Almádi-ista” vagyok.

Én azt szeretném, hogy zengjen, hogy szóljon Almádi! Hogy mindnyájan büszkék lehessünk városunkra.
Ha ehhez az kell, hogy logózott mellényben állunk egymás mellett, akkor így.
Gyere ki Te is ezekre a (nyilvános!) rendezvényekre, ragadj Te is fakanalat és beszélgess a polgármesterünkkel.

A konstruktív vita igazán hatékony tud lenni, nekem pedig jobban esik a dolog, ha nem formális keretek, bürokratikus papírmunkák és beadványok között, hanem egy remek vadragut kevergetve tesszük ezt.
Köszönöm, hogy ott lehettem a szombati és a vasárnapi rendezvényen, hogy képviselhettem korosztályom és városom a Balmádifjak és a Megfőzzük Almádit színeiben.
Én hiszek az együttműködésben, a közösségben, és az összetartásban.
Pártállástól és meggyőződéstől függetlenül, csapatként.

Miért is ne?

Nagyon sokan jártok hozzánk és reméljük, SOHA nem kell kinyitnunk azt a narancssárga dobozt, amit ma felszereltünk a pultban.

De felkészültünk egy esetleges vészhelyzetre.

Ezért szereztünk be EpiPen készüléket, ami nyitva tartási időben bárki számára könnyedén elérhető, ha a szükség úgy hozza.
HA ITT A BAJ, ne várj, ne kérdezz, ne kérj engedélyt!
MENJ BE A PULTBA, TÉPD FEL A NARANCSSÁRGA DOBOZT és a mellékelt leírás alapján használd az auto-injektort!

Az EpiPen jelentősége, hogy az anafilaxiás sokkot – egy rendkívül súlyos, akár halálos kimenetelű allergiás reakciót – CSAK ÉS KIZÁRÓLAG az ilyen, időben beadott adrenalininjekcióval lehet kezelni.
Az EpiPen pedig nem más, mint egy bárki által könnyen használható orvostechnikai eszköz, egy combba belőhető autoinjektor, amelyben előre töltve adrenalin található.
Ha időben kapcsolsz, életet menthetsz.
Meg tudod csinálni!

Örülök, hogy már Füreden és Almádiban is van végre Foxpost automata, nagyon megkönnyíti az életet. Nem kell otthon lenni senkinek, nem otthon nyomja a csengőt a postás. Majd beugrasz az automatához, amikor ráérsz.
Nagyon sokat használom.

Van egy okos kis fejlesztés, hogy ne kelljen beírnom a kódot: Elég a visszaigazoló emailben kapott QR kódot leolvasnom az automatánál és nyílik is az ajtó.

És természetesen ma is érkezett egy termék, ma is megkaptam a QR kódot.
Csakhogy!
Fehér alapon pirossal! Ami azért jó, mert a leolvasó lézer is piros, azaz a fehérről pontosan ugyanúgy verődik vissza, mint a pirosról. Tehát a piros lézeres leolvasó semmit, de egyáltalán semmit nem lát abból a vonalkódból.

Gyengébbek kedvéért:
A piros szín azért piros, mert csak a piros fénysugarakat veri vissza, a spektrum többi részét elnyeli.
A fehér azért fehér, mert a teljes spektrumot visszaveri, így többek között a pirosat is.
Ha a tárgyat eleve piros fénnyel világítjuk meg, akkor a tárgyon lévő piros részek visszaverik, mert piros, a fehér részek is visszaverik, mert azok minden látható fényt visszavernek. Foxpost.

Még ajánlásgyűjtés közben megismerkedtem egy csomó emberrel a Kutyapárt berkein belülről. Sokuk közül egy veszprémi lánnyal – nevezzük mondjuk Fanninak – tartom azóta is a kapcsolatot.
Fanni amúgy debil vendéglátós, nem lehetetlen, hogy nyáron együtt dolgozunk majd.

Hirtelen ötlettől vezérelve együtt vágtunk neki a március 15. -i fővárosi rendezvényeknek.

Felvonulásokra és tüntetésekre nem csak azért izgalmas járni, mert mondjuk egyetértesz a szószólókkal.
Nekem hatalmas élmény mondjuk a 4-es6-os vonalán a Nyugatitól a Dunáig a sínen sétálni, a lezárt utcán korzózni.

Jártunk mindenhol IS.

A Fidesz féle rendezvényen kezdtünk a Margit-híd pesti oldalán.
Eszméletlen sokan voltak, világlátott és fesztiválokon is gyakran megforduló emberként azt kell mondjam, én még soha nem láttam ennyi embert egy helyen. A Parlament előtt is elképesztő volt a tömeg. Komoly hangtechnika, komoly szeku. Mindenki tudta mi a dolga, színtől és meggyőződéstől függetlenül le a kalappal, szép munka volt.

A közös ellenzéki megmozduláson a kormánypártihoz képest tizedannyian voltak a műegyetem rakparton. A rendezvénytechnika itt is világbajnok volt, a színpad mögé pedig csak az nem jutott be, aki nem akart. Az elrendezés viszont nem tetszett, a színpad elől jó húsz perc volt kiverekedni magam a helyszínről. Olyan volt, mint egy cső. Félelmetes helyzet alakulhatott volna egy tömegpánik után. A párhuzamos utcákon végül ki lehetett jutni.

A Mi Hazánk a múzeumkertben szerintem maximum kétezer embert tudott megmozgatni, díszmagyarba öltözött oltástagadó chemtrailhívő laposföldesekkel volt tele a placc, na meg ugye volt Lord koncert. Vicces volt. Mármint tényleg, nevetséges. Ez a párt miért létezhet egyáltalán?

A Kutyapárt rendezvénye a nyugatinál semmi sem volt, de ugye ők nem is ide égetnek el százmilliókat a kampánypénzből.
Az biztos, hogy például egy RIDE több embert vonz és színvonalasabb is.

Hát, nem egyszerű a helyzet.
Háború van, de nem egy másik kontinensen, vagy többezer kilométerre tőlünk, hanem a szomszéd országban.

Olyan távolságra tőlünk, ahová el tudnánk menni és haza tudnánk jönni egyetlen tank üzemanyaggal.

Nem tudom, hogy ez miért pont most történik, hogy látható volt-e ez már előre. Nem vagyok az a tipikus külpolitikai szakértő.

Amit hallottunk az az, hogy az óriási Oroszország hetvenéves diktátora a kontinens legerősebb hadseregét a szomszéd országra küldte.
Ugyan ez a hetvenéves diktátor azt mondta, hogy aki ebbe beleszól, vagy segíti az Ukránokat (támadja az Oroszokat) az soha nem látott retorziókkal szembesül majd.

Persze azt értem, hogy nem lehet egy nemzetet magára hagyni, nekünk sem tetszett ez ’56-ban. De azzal, hogy Németország, vagy az EU fegyvereket és katonákat küld Ukrajnába az Oroszok ellen, ezzel beállhatunk a sorba azok közé, akik “Oroszország ellenségei”.

Azt gondolni, hogy mi ebből 100%, hogy kimaradunk az hülyeség.
Úgy értem, hogy hülye, aki nem aggódik a kialakult helyzet miatt.

Mert háború van. Szerencsére még nem nálunk, de már itt, a Kárpátmedencében.

Öngondoskodás

Azt hiszem, felesleges azt várni, hogy a dolgot majd valaki megoldja helyettünk.
Nem pánikkeltés, nem pánikvásárlás kell.
De fel kell készülni arra, hogy nagyon hamar, nagyon rossz irányba változnak a dolgok.

Nem egész egy hete az Ukránok is kávéztak délután a helyi kávézóban, vagy karaokeztak a helyi kocsmában. Egyetemre jártak, témazáró dolgozatot írták töriből.

Egy hét eltelt, most Ruszkik használják a kávéfőzőt a kávézóban, felrobbantották a karaokebárt és lelőtték a töritanárt, aki így ki sem javította a dolgozatokat.

A fiatal férfiak, fiúk nem is mehetnek el onnan, arra készülnek, hogy mennek a háborúba.

Szóval öngondoskodni kell, mert mi megtehetjük. Mert minek nem meglepetésként ér a dolog.

Fel kell készülni. Legyen otthon annyi kaja, ami két hétre elég. Legyen egy hátizsák négynapi ruhával. Legyen megtankolva az autó. Legyen otthon -csak egy szar PMR- rádió, elemekkel, töltővel.

Ezek apróságok. Fejenként nincs húszezer forint az 1500 kalória/napos konzerv adag 14 napra. Legyen úgy, hogy soha nem kell majd hozzányúlni. Akkor majd megkapja Karácsony előtt valami segélyszervezet.
De ha kell, ha nem lesz bolt vagy menekülni kell, akkor az a húszezer forint maga lesz az Élet.

És hogy minket besoroznak-e?

Egy cimborám szerint egész biztosan “golyófogók leszünk” a háborúban, merthogy oda fognak vinni minket.

Lehet sok volt a CS, vagy valami másik számítógépes játék, de az nem úgy van ám, hogy csak azért, mert elmúltál 18 éves és faszi vagy elvisznek lövöldözni.

Ma 37 éves az, akinek először nem volt kötelező sorkatonaság. Szóval mindenki, aki 37 év alatti, nem fog háborúba menni.

Mert testileg és tanult tudás alapján is alkalmatlanok vagyunk. Nem tudunk mit kezdeni egy lőfegyverrel. Nem tudjuk szétszedni és összerakni, nem tudjuk mit is kellene egyáltalán kitakarítani rajta.

Nem tudunk célozni, nem tudunk csapaterőben mozogni. Nem tudunk még egy egyenruhát sem rendesen hordani.

Egészen biztos, hogy mi nem leszünk besorozva, mert a legalapabb kiképzés is több hónap lenne. Arról már ne is beszéljünk, hogy képesek lennénk-e mondjuk egy húszkilós táskával csak negyed órát (2 km) futni.

Nem, nem lennénk.

Kell félni?

Kell, persze. Háború van. De attól nem félek egyáltalán, hogy majd elvisznek katonának, pláne nem valami idegen országba, idegenek ellen.

De az, hogy nem lesz áram, nem lesz bank, nem lesz központi fűtés, vagy nem lesz bolt az reális vész.

Készülj fel, két heti élelem meg víz az lófasz. Ha van otthon éles lőfegyver az kurva jó, legyen hozzá muníció is. Ha nincs, akkor vegyél legalább gázriasztó fegyvert, íjat, és tanuld meg használni azt.

Nem katonáktól, hanem az adott esetben meginduló fosztogatóktól kell tartani. Akik szintén félnek majd, és ezért el akarják venni azt, ami a tiéd.

Nem bunkert kell építeni, de fel kell készülni.

Meg kell beszélni, hogy adott szitukra mi lesz a következő lépés.
A család szétszakadása esetén például hol fogtok találkozni és mikor.
Hogyan fogtok fűteni, ha nem lesz gáz/áram?
Hogyan fogtok kommunikálni, ha nem lesz mobilhálózat?

Ezen kell elgondolkodni, de nem jövő héten, hanem most azonnal.

Van nekem egy furcsa szokásom:
Szeretek Budapestre járni. Amúgy ott is születtem, de igazából a Balaton-parton nőttem fel. Vidéki srácként elvarázsolnak az öreg bérházak, a modern épületek, vagy épp az emlékek, amiket a golyószórt falak őriznek.

Szóval nem csak bulizni szeretek itt, már az is vidám, ha csak egy fél délutánt sétálhatok a Magdolnanegyedben vagy épp a Móriczon.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy az éjszakai élet nem vonz. Többmilliós nagyváros, többezer szórakozóhellyel. Ha valahol, hát itt aztán lehet tanulni a vendéglátós kollégáktól.
Ezt komolyan gondolom. Nyitnál valamit, vagy a saját helyed fejlesztenéd?
Tölts el pár éjszakát Budapesten. Indulj el a körúton, ülj be mindenféle színű, szagú, hangulatú helyre. Jegyezd meg, hogy mi tetszett és azt is, hogy mi nem.
Nem kell ismét feltalálni a spanyolviaszt: ami máshol működik, ami máshol bejön, azt kell adni. Ami pedig nem tetszik, azt kell elkerülni.

De tegnap nem tanulmányi kirándulásra jöttem, hanem a volt ELTE-s csapattal futottam össze.

Pár napja Viki írt, hogy csütörtökön szabadnapos.

Na, nekem több sem kellett, foglaltam egy Airbnb-t az Akácfa utcában szerda estére, hogy legyen hol aludni, aztán a terv az annyi volt, hogy rendes, hagyománytisztelő magyarként járóéptelenre isszuk magunkat.

Szerencsére “hülyének hülye a barátja”, ezért elég csinos kis csapat jött össze ezen az álmos szerda estén.

Fancy helyen kezdtünk koktélozni, sorba jártunk ivóról ivóra, rémlik egy dohos pince felesekkel, aztán még valami karaoke partyra is emlékszem. Szép lassan elkopott mellőlünk a csapat, hajnalban már csak ketten támolyogtunk a Körúton.

Hajnal három körül érkeztünk a “Heló” nevű vendéglátóipari egységhez. Ez egy stripbár, ahol kurvák táncoslányok dolgoznak.

Egy-egy sört szerettünk volna inni hazaindulás előtt, de ez sajnos nem jött össze.
Amikor beléptünk, azt mondta a magasan kvalifikált szekus, hogy fejenként 50 rongy a beugró, cserébe korlátlanul ihatunk. Mondtuk, hogy ne már, csak egy sört szeretnénk inni, aztán megyünk is.
Emberünk felhívott valakit és új ajánlattal állt elő:
Legyen fejenként 25k, de akkor csak két órán keresztül ihatunk.

Akárhogy is számolom, ötvenezer forintért (ja, csak készpénz!) két sör az nem nagy biznisz. Szóval otthagytuk a seggrázós lányokat és egy dohányboltban vettünk két doboz sört.

Mert mi aztán tudjuk, hogy kell mulatni!