Végre valami olyan cím, amire az Egyszerű Olvasó kicsit felvonja a szemöldökét.
Hát itt van a Nemzeti Tetemnap, amikor mindenki kötelezően szomorú.
A Halloweent, ami magyarul “mindenszentek előestéjét” jelenti október 31. napján ünnepeljük. A Mindenszentek (latinul: festum omnium sanctorum) hagyományköre mintegy 1600 éves múltra tekint vissza, és a keresztény hagyományokra épül. A katolikus egyházban az összes üdvözült lélek emléknapja, a protestantizmus az elhunytakról emlékezik meg ilyenkor, november 1-jén. Az ezt követő Halottak napja, november 2-án, fokozatosan vált egyházi ünnepből az elhunytakról való általános megemlékezés napjává.
A halottak napját igazából csak holnap kellene tartani.
De a hosszú hétvége nem vár, lassan vége. Felvesszük hát a szebbik ruhánkat, magunkra erőltetjük a „balta arcot” és bedobjuk a kocsiba a mécseseket, amiket az Aldiban vettünk akciósan. Aztán irány a megszentelt telek az utca végén, amit hívhatunk akár temetőnek is.
Nyilván van egy kötelező érzelmi töltet ebben, ráadásul egy különös élmény is a piros mécsesek közt bóklászni a hideg novemberi estén.
Azt nem értem csak, hogy ennek az érzelmi töltésnek miért pont ma kell kitörnie.
Mondjuk húsvétkor is be kell baszni, karácsonykor meg herdálni a pénzt ajándékokra és kötelezően szeretni egymást. Ilyenek ezek az egyházi ünnepek. Kötelező hangulat.
Asszony diktálja a végrendeletét:
– Hamvasszanak el és poraimat szórják szét a McDonald’s parkolójában.
– De miért?! – kérdezi a közjegyzô.
– Biztos akarok lenni benne, hogy a gyerekeim minden vasárnap meglátogatnak.
Személy szerint képmutatásnak tartom azt, hogy egy csomó ember pont ma és csak ma megy a temetőbe. Sokat beszélgettünk erről a dologról a barátokkal az elmúlt hetekben, és még a közeli ismerősi körömet is megosztotta a dolog.
Van, aki évente többször is kijár, például az elhunyt születésnapján, a halál évfordulójakor, vagy csak úgy, egy szép tavaszi napon. Ápolják a sírt, virágokat ültetnek. Emlékeznek.
És nem ezt tartom képmutatásnak, ha ez jó a leküknek, megnyugvást hoz, menjenek.
Szerintem az a képmutatás, hogy ilyenkor azok is kimennek a sírkertbe, akik csak azért mennek, hogy megmutassák: ők aztán gondoskodnak.
A legnagyobb, legdrágább koszorúkat veszik és az egész sírt gyertyákba borítják. Ők azok, akik ma szedték le a tavalyi száraz virágot és a tavalyi faleveleket a sírról. És most ők a legbüszkébbek. Magukra. Büszkék, mert azt látják, hogy az általuk kidíszített sír szebb, mint másoké. Pedig lehet, hogy a mellettük lévő feszületen lévő egyetlen gyertya több érzelmet képvisel, mint az egész hacacáré, amit ők csináltak.
Amúgy bármikor elmehetnének meglátogatni az elhunytakat.
Valószínűleg nem lesz új infó:
A temető egész évben nyitva van. És egész évben nem kell kerülgetni senkit.
Bármikor emlékezhetünk.
Szerintem a gyász egy önálló és bensőséges pillanat. Talán az egyik legintimebb. Ez nem működik úgy, ha mások közben a lábadra lépnek, a sírok között százak nyüzsögnek.
De olyankor tényleg csak magunkért tehetjük, más talán nem is fogja tudni, hogy ott jártunk. Így aztán elmaradnak az elismerő pillantások, az irigy tekintetek.
Bármikor emlékezhetünk.
Ha menni szeretnénk, magunkért, vagy az elhunytunkért tegyük ezt, ne másért.
Én nem szeretek kötelezően temetőbe menni és szerintem nem is kell. A halottainkról megemlékezni épp olyan szép dolog otthon, egy szál gyertya mellett, mint mondjuk egy borozóban, pár barát társaságában. Emlékeket cserélni, sztorizni. Hidd el, itt is meglesz az a hangulat és nem leszel rosszabb ember annál, mint aki a halottak tiszteletére hivatkozva krizantémokat vásárol és sírkövekre cipeli azokat.
