Hónap: 2020 június

Az inotai hőerőműben jártunk

Illetve nyilván nem jártunk, hiszen egy közel húsz éve zárva tartó erőmű komolexumról van szó, napjainkban pedig bontják. Szóval az egészet csak
k i t a l á l t a m.

Engem mindig vonzottak az elhagyott helyek, legyen az bezárt szálloda, elhagyott borászat, befalazott katonai bázis a föld alatt.
Tagja is vagyok pár urbexes csoportnak és az egyik felhasználó egy csomó képet töltött fel egy általam jól ismert épületről: Az inotai hőerőműről.

Igazából eddig én nem ismertem ezt a helyet, de számtalanszor mentem el mellette és a Heller-Forgó féle hűtőtornyokra mindig úgy tekintettem, mint valami igazán komoly berendezésekre. Ma még jártam is bennük!

Hűtőtornyok a háttérben, emberek egy tetőn
Ezek NYILVÁN nem mi vagyunk. És nem ott. És nem akkor.

Hivatalosan nem lehet bemenni, az erőmű lezárt terület.

Mi az erőmű melletti készenléti lakótelepen parkoltunk, onnan visszagyalogoltunk a nyolcas út felé, van ott egy vasúti felüljáró. Oda fel kell mászni, a sínen meg sétálni az erőmű felé pár percet. Látni fogjátok, hogy hol lehet bemászni, eltéveszthetetlen.
Bontanak egy üzemcsarnokot, vannak bent munkások. Nyilván nem fognak ők beléd állni, de ha fontosabb a békesség, akkor javaslom, hogy vasárnap menjetek, akkor nem dolgoznak. Esetleg más urbexes kollégával futtok össze.

A hely pont olyan, mint ahonnan elmenekültek. Az utolsó napok mérési jegyzőkönyvei még az irodákban, ahogyan a bérpapírok vagy a laboratórium alapanyagai. Katonás sorban sorakoznak a vadonatúj lombikok, személyzeti akták, védőruhák.
Pont így képzelném el Csernobilt, csak itt talán nem halsz meg attól, hogy mászkálsz és fotózol.

A hűtőtorony oldalán a nagy kék vasajtó nyitva volt, így a stabilnak legkevésbé sem mondható lépcső után a kéményben találtuk magunkat. Szavakkal igazából leírhatatlan az érzés, amit a körülötted lévő vasbeton és az alattad lévő páraképző felület kelt benned. Van benne valami igazán erős és durva, közben pedig légiesen könnyed ahogy folyamatosan fúj a szél és a mogorva szürke vasbeton mégis ívelve fut fel abba a magasságba, ahol már csak a madarak szállnak.

Irodák, laboratórium és hűtőtornyok után Az Erőműbe mentünk, ahol már csak a nyoma van a régi berendezéseknek. Itt már csak óriási üres tereket láttunk, a kazánok, turbinák, vezérlők már nincsenek itt. Illetve egy részen még láttunk ilyesmit, de azt is épp bontják, hatalmas gép tépi le a csehszlovák mérnökök keze gyümölcsét, hogy aztán valami vastelepen pihenjen és várja a szebb jövőt.

Szóval mondhatjuk, hogy ez egy ilyen utolsó perces látogatás volt: Én úgy gondolom, amint végeztek vele, amint minden értékes fémet és még felhasználható alapanyagot elhordtak úgy fog járni, mint a mellette lévő gázerőmű:
Felrobbantják az egészet, hogy valami zöldebb, valami jobb épülhessen oda. Például naperőmű. Vagy kocsma.


Nekem a Balaton…

Huszonhét évem alatt azért volt szerencsém bejárni a Balaton-felvidéket, de még a mai napig meg tud érinteni, hogy milyen szép helyen is élünk. Ami nekünk abszolút természetes azért mások napokat utaznak. Ami másoknak pár évente egy hét, az nekünk az egész élet. Király.

Ma amúgy Ábrahámhegyen hódoltunk rég feledésbe merült hobbinknak, a geocachingnek, meg jártunk a salföldi majorban, ahol kergettünk szamarakat*, simogattunk mindeféle állatot, néztünk kiállítást és majdnem hazahoztunk egy macskát.

Ábrahámhegyen a kilátóból körülnéztünk, nagyjából negyed órával korábban vonult el egy frissítő zápor, így tényleg sem por sem pára nem zavarta a kilátásunk.

Csodálatos hely a Balaton, jó itt lenni.

*: igazából lehet, pont fordítva volt.