Kategória: én

Karácsony

Ez is ki van pipálva, a furcsa évnek furcsa karácsonya véget ért. Szokatlan volt, mert senki nem kiabált, sírt, vagy sértődött meg – pedig ez nálunk már lassan hagyomány.

Valahogy a karácsony mindig olyan nálunk, mint egy olyan buli, amit előtte hosszú-hosszú ideig tervezgettél. Eltervezed, szinte percre pontosan, hogy mi lesz, ki lesz ott, mit fogtok csinálni és mennyire kurva jól fogjátok érezni magatokat.
Mint mondjuk egy olyan Szilveszteri mulatság, amit már szeptemberben elkezdtek szervezni, tudjátok, hogy hová mentek, ki lesz ott, mit fogtok enni, mit fogtok inni, mit fogtok hallgatni. Úgy érzed, hogy a forgatókönyv teljes, aztán valahogy mégsem sikerül olyan jól.

Szerintem a karácsonnyal kapcsolatban is azért lesznek ilyen irreálisan magasak az elvárásaink, mert túl sokat szervezkedünk miatta, túlzottan „várjuk”. Nyilván ebbe besegít az is, hogy a hiperekben az első őszi falevelek megjelenése után már halljuk a kiscsengős dalokat, a médiákból is az az érzés tör ránk, hogy az ünnep a „nyakunkban van”, nagyjából már le is maradtunk valami fontosról.
Ezért aztán akarva-akaratlanul megveszünk valamit szeretnénk. Vagy csak gondolunk rá, hogy majd megvesszük. Ezzel pedig már el is kezdődött a „készülődés”.

Mi az oka annak, hogy ilyen magasak a karácsonnyal kapcsolatos elvárásaink?

Szerintem az, hogy már gyermekként is jó tapasztalatokat szereztünk a karácsonnyal kapcsolatban. Eleve örültünk az ajándékoknak, a nagy kajálásnak, annak, hogy nincs suli. Irodalmi művek, regények, költemények, valamint a filmek is jellemzően pozitív élményeket és a karácsony idealizálását mutatják. A filmekben a karácsony tökéletes.

Mi is ismerjük ezt a saját sztorijainkból: nagyon ritkán, -akkor is csak nagyon bizalmas baráti körben- hallunk arról, ha a karácsony szarul sikerült. Szerintem így keletkezik az a benyomás, hogy mindenki másnak mindig szép karácsonya van. Nem lehet tehát különösképpen csodálkozni, hogy a karácsonnyal kapcsolatos elvárások igen magasak.

Én a magam részéről idén is 24.-én délelőtt vettem meg az ajándékok nagy részét. Nem szeretem túldimenzionálni az ajándékozást sem. Nem agyalok azon, hogy „mi lesz, ha”.

Úgy tűnik ezt a gondolatsort sikerült idén a családra is ráakasztani, a nagy közös kajálások és társasjátékok olyanok voltak, mint az év bármely napján. Örültünk egymásnak, este meg hazamentünk. Egy hangos szó, egy megsértődés nélül.

A karácsonytól elvonatkoztatva és visszakanyarodva a hosszasan tervezett házibulikhoz:
Sokkal jobban kedvelem a spontán szerveződő eseményeket és bulikat. Ha például írsz nekem, hogy holnapután elutaznál mondjuk Prágába, vagy meghívsz Sopronba délutánra, az jobban vonz, mint a már most megbeszélt augusztus végi fesztiválozás.

Valószínűleg jobb is lesz.


A sportos

Ha már blog, legyen neki valami napló-hangulata.

Kocogj, és halj meg egészségesen! – mondják. Én mondjuk egészségesen meghalni nem szeretnék, pláne nem futás közben. Meg eleve nem szeretnék meghalni és ha meg is kell majd egyszer -egészégesen, vagy nem-, remélem jó sokára.

Ezért ma nem kocogtam. És tegnap sem voltam futni. És nagy sansz van rá, hogy holnap sem fogok.

Viszont előszedtem Paripámat, a rég letámasztott bringámat. Lesöpörtem róla a port, megolajoztam a láncot és felpumpáltam a kerekét. Aztán letekertem a Balaton-partra készíteni valami fasza képet, amit talán Instára is kirakok. Nyilván itthonhagytam a telefont, így elmarad a #fitlife hashtag.

Ha már Balaton-part, meg decemberi napsütés leültem egy padra, a természet lágy ölibe’ bele és rágyújtottam. Nincs is jobb annál*, amikor a friss levegőn elszívja az ember az első slukkot. A napsugarak fáradtan ragyogtak át a fák ágai között, előttem pedig kacsa-család napfürdőzött. Énekesmadarak gyűjtötték maguknak az uzsonnájukat, póráz nélküli kutya ugrált az avarban.

Én meg csak ráérősen fújtam a füstöt, boldog vagyok, az élet szép. Zúg a Balaton, zöld a fű és kék az ég.

Hazatekertem, egy gőzölgő kávé társaságában pedig megírtam ezt a bejegyzést.
Ahogy kávéillat tölti be a szobát, azon gondolkozom, hogy maholnap Karácsony, a bringa pedig lepókhálózva várja, hogy ismét a nyeregbe pattanjak.

Talán, – ha elmúlik az izomláz, amit ezen két kilométeren sikerült magaménak tudni – meg is teszem.

De az sem baj, ha nem. Majd jövőre.

_____
* de, van.


Baleset

Tegnap éjjel szabadnapot kaptam a főnöktől. Jha, szóval szabadnapot adtam magamnak.
Volt szó sörözésről és kikapcsolódásról, ez részben összejött:
Egy barátom átvitt a saját autójával a szomszéd városba némi étel kíséretében: engem is házhoz szállított, nem csak a pizzát.

A következő lehetőséggel pedig visszatértem volna az üzlethez, B verziónak pedig kitaláltam, hogy ha nincs más, aki hazavigyen, akkor majd a munkatársaim összeszednek, ha felém lesz fuvarjuk.
Ezt kellett volna választanom.

A srác viszont, aki hozott engem azt mondta, hogy hamarosan megy is, reggel korán dolga van. Én sem voltam már túl éber, vele tartottam.

A település vége jelző táblát sem értük el, egy jobbra ívelő kanyarban az autó megcsúszott, túlkormányzottá vált és egy szabályosan parkoló autónak csapódtunk, aztán egy fa állított meg.
Nagy zaj, füst. Szerencsésnek mondhatjuk magunkat, ugyanis a füst csak az autó pirotechnikájából jött: természetesen kinyíltak a légzsákok, elsültek az övfeszítők.

Nagyon félelmetes helyzet volt, rohadt hangos. Szemüveg nélkül szart sem látok, az meg elrepült az utastérben, ahogy a telefon is, amit addig nyomkodtam.
Ez a szemüveg nélkül nem találom meg a szemüvegem dolog amúgy eléggé a huszonkettes csapdája akkor is, ha otthon keresem, nem még egy sötét utcán egy összetört autóban félrészegen.

Aztán csak meglett, valahol a vezetőülés alatt. Miután lootoltam egy szemüveget így már egszerűbb volt a telefont is megtalálni, segítséget hívni.

Rendőröktől és mentősöktől lett hangos a kisváros álmos utcája.

“Olcsón” megúsztuk, azt kell mondanom – már ami az egészségünket illeti:
Elég nagyot ütköztünk, de saját lábon szálltunk ki az autóból. Szerintem mindkét autó totálkáros lett, csak a roncs elszállítása nyolcvan rongyba fájt, az okozott kár jelentős, a sofőrt elvitték kórházba is, mert bibis lett a homloka és TERMÉSZETESEN feljelentettek minket a kijárási tilalom megszegéséért is. Őt még azért is, mert nem volt bekötve.

Ezt a kijárási tilalmas feljelentést a nálam lévő munkáltatói igazolás sem tudta kivédeni, én meg nem voltam abban az állapotban, hogy késő este a hidegben meggyőzzem a helyszínen lévő egyenruhást a (vélt) igazamról.
Meg hát a hülye is látta, hogy nem dolgozom, hanem iszom, mint egy kocsmáros a szabadnapján.

Laza péntek esték a Balaton-parton.

Frissítve:
Rengeteg telefont, meg e-mailt kaptam, jelzem, igen, jól vagyok, köszönöm.


Eredményre várva

Hát itt semmi változás.
Nem érzek továbbra sem semmit -mármint ízeket és szagokat-, kicsit nyomott vagyok, de épp csak annyira, hogy szerintem, ha innék két kávét már jó is lenne.

De amióta önkéntes száműzetésben vagyok, nem kávézom. Minek?

Tegnap fájt a fejem, de ma már az sem. Simán lehet, hogy csak a takony idő, meg a front miatt volt.
Nagyon várom a teszteredményt, de nem tudom mikorra lesz meg. Ők sem tudák megmondani kedden.
Azért elég érdekes így nézve a korona “napi adat”. Mert ha például én már ma megkapnám az eredményem -legyen az pozitív vagy negatív- az a KEDDI statisztika lenne, de csak ma lenne nyilvános. És épp emiatt a “tegnapi” 4219 új fertőzött valószínűleg már múlt hét pénteki, például. Hiszen nyilván a teszt levételének pillanatában már fertőzött volt az a négyezer ember, de csak tegnap lett meg az eredményük.
A leterhelt laborokat és mentőket nem számolta bele senki. Csúszik a statisztika.

Érdekes ez.


Korona teszt

Mint ahogy tegnap írtam, koronavírus gyanúval igazából “karanténban” vagyok itthon, a háziorvosom gyanúsnak ítélt, ezért nem mehetek sehova, várom a mentőket, akik letesztelnek.

A mai napon sincs szaglásom, és délelőtt hívott fel egy kedves hölgy az OMSZ-től, aki közölte, hogy leterheltség miatt a héten szinte biztos nem tudnak kijönni tesztelni, de ha tünetmentes vagyok és módom van rá, menjek be a Almádi utcai szűrőállomásra Veszprémbe.

Mivel ameddig nincs negatív tesztem, dolgozni sem mehetek, ráadásul tegnap még szinte biztosra mondta a háziorvosom, hogy koronám van, végül saját autóval indulok el a Veszprémbe, hogy ne találkozzak senkivel…

A cím az Almádi út 34, a mentőállomás mellett alakítottak ki egy mintavételi pontot. Illetve leparkoltak egy régi mentőautót egy fa alá a kerítésen kívülre.

Annyira nem tűnik európainak, sokan álltunk sorba, nagyjából fél órát, de cserébe egy igazán jófej ápoló pikk-pakk levette a mintát. Rohadt kellemetlen volt.

Most várom az eredményt, de hogy mikorra lehet meg, arról semmit nem is mertek ígérni. Minden durván le van terhelve.


Koronagyanú

Történt az, hogy a szombati beöltözős buli után egy házibuliba tévedtünk el és pár üveg sör után ott ért a hajnal.

A sztori mindennapi, a kertiparti nagyjából 10/4, azzal a kis különlegességgel, hogy feltűnt már ott, hogy nem érzem a füst szagát és az ételek ízét. Próbaképpen például a nyers vöröshagymát sem.

Nyilván még poénkodtunk is vele, hogy biztosan koronavírus, de inkább hajlottam arra, hogy a hűvös idő, meghűlés és egyszerű nátha eredménye ez. Aztán eljött a reggel, szagok meg ízek továbbra is sehol. Nohiszen.

De ezen kívül semmi. Jó közérzet, semmi fájdalom, semmi láz.

Egész vasárnap így ment ez, és ma reggel sincs változás.
Felhívtam hát a háziorvosom, aki szinte biztos benne, hogy ez a kórság ért utól. Várhatóan ma délután, vagykedden jönnek a mentősök tesztelni. Addig nem szabad


Furcsán hangzik, de bízom benne, hogy a korona miatt nem érzek szagokat meg ízeket, mert ha más miatt, az nagyon rossz lenne. A korona elmúlik, de ha ez valami más betegség…

Amúgy érdekes ez a szaglásvesztés. Például okádni tudok a köménytől, most natúr szárított köményt is rághatok. Kipróbáltam, nyilván.
Meg szaglásztam a gaztűzhelyből is, hátha a gáz szúrós szaga “átjön”, de semmi. Para lehet így élni. Érted, egyszerűen nem veszed észre ha mondjuk szivárog a gáz, vagy megromlott az étel.

Na mindegy is, kimozdulni tilos. Holnap jön a tesztelő mentő.
Vidám hétfő.


Képvielő leszek

Illetve szívesen lennék.

Pár napja beszélgetünk erről néhány haverral, hogy azért nem lett volna rossz már az előző választás idején sem, ha indultunk volna.

Szó szót követet és megbeszéltük, hogy a következő alkalommal függetlenként indulok Balatonalmádiban.
Bár még nagyon messze az idő, de engem zavarna az, ha csak a voksolás előtti hónapokbna-hetekben jelennék meg a város közéletében, ezért már ma elindítottam képviselőjelölti közösségimédia-oldalam.

Fogadjátok szeretettel bemutatkozásom:

Kedves Almádi lakosok, Választópolgárok, Barátaim!

Csontos Dávid Péter vagyok, függetlenként induló Almádi képviselőjelölt. Engedjék meg, hogy köszöntsem Önöket és szóljak pár szót Almádiról, magamról és az ígéreteimről.

Nagy örömmel és izgalommal tölt el, hogy indulhatok ezen a képviselőválasztáson, hiszen nagyon-nagyon régen az az álmom, hogy tenni fogok Almádiért, az Almádi emberekért.
És ez az álom most megvalósulni látszik.

Én, az egyszerű vendéglátós, helyi vállalkozó, veszprémi egyetemista mostantól azért is fogok dolgozni, hogy Almádi egy jobb hely legyen.

Make Almádi Great Again!


Nekem a Balaton…

Huszonhét évem alatt azért volt szerencsém bejárni a Balaton-felvidéket, de még a mai napig meg tud érinteni, hogy milyen szép helyen is élünk. Ami nekünk abszolút természetes azért mások napokat utaznak. Ami másoknak pár évente egy hét, az nekünk az egész élet. Király.

Ma amúgy Ábrahámhegyen hódoltunk rég feledésbe merült hobbinknak, a geocachingnek, meg jártunk a salföldi majorban, ahol kergettünk szamarakat*, simogattunk mindeféle állatot, néztünk kiállítást és majdnem hazahoztunk egy macskát.

Ábrahámhegyen a kilátóból körülnéztünk, nagyjából negyed órával korábban vonult el egy frissítő zápor, így tényleg sem por sem pára nem zavarta a kilátásunk.

Csodálatos hely a Balaton, jó itt lenni.

*: igazából lehet, pont fordítva volt.