Dobogókői urbexes helyszínről tartottunk haza és nem volt nagy kitérő ez a helyszín sem, hát meglátogattuk.

Annyit tudtunk róla, hogy egy elhagyott elmegyógyintézet van a budai hegyekben, nem volt kunszt megtalálni. A WAZE-ba azt írd, hogy “Tündérhegyi Pszichiátria”, közvetlenül oda visz. Szűk budai utca, de az intézettől északra, kb. 200 méterre van egy szelektív hulladékgyűjtő sziget, mellette lehet biztonságosan parkolni. Őrzés nincs, ahogy kamerák sem, a bejutáshoz nem kell kerítést mászni, semmi illegális.
Nagyon felkapott helyszín ez is: velünk együtt három csapat volt, közel húsz ember. Mint egy osztálykirándulás.

Preisich Kornél (1869-1955) korának neves gyermekorvosa, 1904-től a Szent László Kórház főorvosa, a Tanácsköztársaság alatt igazgatója, ami miatt a későbbiekben állást nem kapott, viszont kiterjedt magánproxist folytatott. A Zugligetben, a Tündérhegy oldalában 1906-1908 között épített villát megvásárolva, itt kezdte meg szanatóriumának működtetését tüdőbeteg gyermekek számára. Ezt vezette több évtizeden keresztül. A szanatórium államosítását követően az épület 1958-ig belügyi tulajdonba került, majd ismét egészségügyi funkciót kapott: tbc-s és elmebetegeket kezeltek itt. 1978-ban bezárták, 1979-ben pszichoterápiás járóbeteg ambulanciával, majd-a közbeni felújítását követően-1984-ben fekvőbeteg osztályként nyitották újra. Előbb az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézethez (OORI) tartozott, majd 1994-től az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézethez (OPNI). Ettől kezdve kiemelkedő szakmai munkát végeztek itt, mint a “Lipótmező” “Tündérhegyi részlege”. Az OPNI 2007-es megszüntetését követően még működött, de 2009-től már ismét az OORI részeként, más épületben. A hajdani Preisich Szanatórium épülete azóta üresen áll.

Ránézésre úgy tűnik, hogy a korábbi funkciót állították vissza, csak engedély és személyzet nélkül: indulatkezelési zavarokkal küzdő betegeket kezelnek, melynek lényege, hogy kontroll nélkül kiélhessék destruktív hajlamaikat a még épségben ott maradt berendezési tárgyakon és épületgépészeti elemeken.

De ne egy csilli-villi wellness szállodát képzelj el, ismét urbexeltünk, ezúttal Dobogókőn. Sajnos benne van a pakliban, hogy a koronavírus miatt további szigorításokat vezetnek majd be a jövő héten, aztán akkor nem lesz mászkálás, kirándulgatás…

Szóval ma nekünk is sikerült eljutnunk a sokak által ismert, szinte már klasszikusnak nevezhető urbexes célpontba. Az állapotok annál is rosszabbak voltak, mint amire számítottunk. Igazából már mindent szétvertek itt. Egyébként annyian voltak ma az épületben, mintha újra megnyitották volna… Kisebbfajta “dugó” volt odabent még a tetőn is rengetegen szelfizgettek. Fiatalok, idősek, családok kisgyerekkel.
Úgy tűnik, hogy mindenkiben van egy kis urbexes.

Kis érdekesség: 1971-ben épült, a Pilis-hegység legmagasabb pontján, a dobogókői kilátó közvetlen szomszédságában. Panorámás szobákkal, étteremmel, uszodával és szaunával várta a kirándulni és pihenni vágyókat, egészen 2009-es bezárásáig. A bezárást követően az épületbe több alkalommal betörtek. A hotelt később idősek otthonává akarták alakítani, de 2017-ben tűz ütött ki, az épület felső szintje és a tetőszerkezet szinte teljesen leégett. Amit nem a tűz pusztított el, azt megtette az oltáshoz használt víz, napjainkra pedig a vandálok igazából az épület vázáig szétverték az egészet.

Bejutás, ha téged is érdekel:
Nagy parkoló van. WAZE-be elég beírni azt, hogy “Dobogókői Kilátó”. A dobogókői kilátótól jobbra induljatok; ne a Rezső kilátó felé menjetek. Nagyon közel van a parkolóhoz . A bejutással semmi gond, csak besétáltok az ajtón. Őrzés, kamera, kerítés nincs.

Hazafelé kis kerülővel egy elhagyott pszichiátrián is jártunk, de az majd egy következő bejegyzés lesz.

Ez a blog nem egy urbexes blog, beszélhetnék itt a koronáról, meg úgy általában a Picuriról is -lehet, fogok is majd- most mégis megint ilyen bejegyzés jön.

A Club Aliga Üdülőközpontot Balatonvilágoson találjátok, karnyújtásnyira a balatonaligai vasútállomástól. 10 hektáros strandjával és 2 km hosszú partszakaszával az egyik legnagyobb létesítmény a Balaton-parton, ráadásul egy 50 hektáros arborétum jellegű őspark is tartozik hozzá. A komplexum nemcsak különleges fekvéséről híres, de 2013-ban és 2014-ben helyett adott az egyik legnagyobb elektronikus zenei fesztiválnak, a B.my.Lake-nek is. Területének azonban nem mindegyik része látogatható. A lezárt részen több omladozó, évtizedek óta elhagyatott épület is áll.

Az Aligai út 1. alatt találod a létesítmény bejáratát, sorompó és portaszolgálat van.
Mi is gondolkoztunk egy darabig, milyen indokkal domáljuk át magunk a sorompós recepción, aztán odaálltunk, kinyílt. Jár oda mindenki a kikötőbe, partra.
(Hogy így egyáltalán mi értelme van az őrzésnek?)

Egy civilruhás őr sétálgat az “üzemeltetésből kivont” területen, többször is találkoztunk. Nem kérdezett, nem foglalkozott velünk. Diszkréten nyugodtan lehet mászkálni.

Érdemes a benti kitáblázott parkolóban letenni a kocsit és lesétálni a part irányába, mert már ott is vannak elhagyott gépházak, szállodák. Igaz ezekbe nagyon nem lehet bemenni, mert eléggé szem előtt vannak és mintha még lett volna némelyikben áram es riasztó is.

A legtöbb épület viszont nyitva van, bár “belépni tilos”, de a kutyát nem érdekli, hogy mit csinálsz ott.

Vagy azt is írhatnám, hogy tüzérlaktanya.
Az, hogy milyen néven ismeritek, igazából mindegy is. A lényeg, hogy megint egy elhagyott, öreg épületben jártunk.

Az épület -vagy épületegyütes- a nem egész háromezer lelket számláló Hajmáskér község szívében található. Az 1900-as évek elején építették, a Monarchia büszkeségének számító “bázist”, I. Ferenc József parancsára építették, hogy tüzér alakulatok állomásozzanak itt. Bent több helyen előkerülnek évszámok a falakon és stukkókon, ezek az 1909 -es építési évre utalnak.

A Monarchia 1918-as bukása után, a fehérterror alatt a hadifoglyok helyét politikai elítéltek vették át az internálótáborrá átalakított hajmáskéri laktanyában. 1944-ben német, 1945-ben pedig szovjet kézre került. A padlásokon lévő “graffitik”, karcolatok és vésetek is tanúskodnak a múltról: magyar és német nevek, rengeteg cirilbetű.

A szovjetek átalakították, a főépület mellé panelházakat húztak fel a tisztjeiknek. Ezekben a “lakótelepekben” ma is laknak amúgy.

A rendszerváltás után elsők között ürítették ki a hajmáskéri laktanyát az oroszok, ezt követően állami tulajdonba került. Több épületet lebontottak és felújítottak, de a főépület úgy tűnik mindenkinek túl nagy falat volt: szanatórium, menő szálloda is lehetett volna, de ebből semmi nem lett.
Jelenleg laikusként menthetetlennek mondanám az épületet, a beomlott tető és hiányzó nyílászárók -na meg a vandalizmus hatására- olyan állagbeli romlásnak indult, ami már nem visszafordítható.

Az épület alumínium vezetékeit, a padló parkettáját, a tetőcserepeket és burkolólapokat szorgos kezek tépik fel és viszik haza; rajtuk kívül ma már csak urbexes kollégákkal lehet összefutni a területen. (Meg drogosokkal, hajléktalanokkal és olyanokkal, akik szerelmi légyottjaik helyszínéül a laktanyát választják.)

A laktanya mellett van amúgy elhagyott kórház is, izgalmas pincerendszerrel, elhagyott víztorony és hidroglóbusz is. Ezek mind-mind nyitva vannak és bejárhatóak.

A glóbuszban belül létra van, és bár én a negyedéig sem mertem felmászni, de volt a csapatban olyan, aki a tetején lévő csapóajtón kimászva készített páratlan lépeket a ~40 méteres magasságból.

Volt már olyan, hogy elhagyott helyen jártunk. Mondhatni beszöktünk.

Most sem volt ez másként. Kezdem a szokásos szöveggel: Bár nincs kapu és bezárt ajtó sem, azért valószínű, hogy ez valakinek a magánterülete, ezért nem javaslom, hogy az én -vagy más leírása alapján- bemenjetek. Veszélyes sötét aknák, szabadon lógó vezetékek, víz alatt lévő pince.

Szóval Érd, Termál Hotel Liget.

Urbexes csoportokban ugye nam nagyon szoktak infókat kiadni a helyekről, de ez a terület kicsit más: Ha beírod a Waze-be, hogy “Termál Érd” egyből odanavigál.

Budapesttől délre, Érden van egy szinte érintetlen hotel. A szóbeszédek szerint a termálvíz apadt el, ám olyat is mondanak, hogy a hotel vezetősége szándékosan csődöltette be, tette tönkre a sokáig virágzó fürdőszállót.
Jelenleg talán az EMIH – Magyar Zsidó Szövetség tulajdonában van, ám, ugyancsak szóbeszédek szerint, az érdi önkormányzat megpróbálja megszerezni, és újranyitni.

Mindezt egy korábbi dolgozótól tudtuk meg akkor, amikor belestünk a bezárt ajtón. Gondnokként dolgozott ő pár éve a szállodában, már csak a folyópart közelsége miatt jár erre.
Elmondta, hogy a parkolóból nézve baloldalon lévő fakapu a mostani bejárat, a területen pedig nincsenek bezárva az ajtók – pont a rongálások elkerülése végett.
Igaza is van, ki törne be, ha be is lehet sétálni?

A szálloda meglepően jó állapotban van annak ellenére, hogy látszik, sokan járnak erre. Az ajtók mind nyitva, de például az összes gépészet leszerelve.
Az épület itt-ott beázik, mi padlástól pincéig végigjártuk. A tető lyukas, a pincében áll a víz.
Értékek nincsenek, ezért is merem megírni ezt a bejegyzést: fosztogatók el se induljanak.