Délután vezettem, a rádióban az Groovehouse Hajnala szólt. “Ártatlan szemmel néz most rám a hajnal. Madarak ébrednek a reggeli zajjal. Megszűnt a csend a város felett, eltűnt egy gyönyörű álom. Monoton gépek hangja remeg ezen a csodavilágon…”

A dallam még itthon is a fejemben szólt. Lekapcsoltam a villanyt és ismét középsulis voltam, ott táncoltunk néhányan félhülyék. Ennyi év elteltével is még kívülről fújom a szövegeket, de most már talán más a szövegek mögötti tartalom. (Micsoda komoly mondanivaló.)
Majd egy másik kép ugrott be. Már egyetem, azok a bizonyos koleszos bulik, amikor hajnal kettőkor kezdődött az IGAZI buli és amikor csukott szemmel csak a zenére figyeltem a liftben ugrálva.

Kurvára hiányzik.

Na nem a Groovehouse, hanem a hangulat.
Rémesen távolinak tűnik, pedig még idén februárban is kimásztunk a Vezér koli tetejére. Farsangra hívtak, vagy mi volt ott.

Hiányoznak a közösen töltött esték, a napkeltéig tartó beszélgetések egy parkban, vagy -december lévén- egy kiskocsmában.

Na, semmi melankólia, nincs itt a vég, meg talán nem is tart örökké.

Viszont egy csomó arccal beszélgettem ennek apropóján -jobb híján- Facebookon meg Skypeon. Elbaszott sztorikat „éltünk át” ismét. Felidéztük a nem is olyan régi történeteket, többek között azt, hogy hogyan hackelj meg egy toronyházat.

A kollégiumban, ahol laktunk volt egy második lépcsőház, amolyan menekülőút vészhelyzet esetére. Mondhatni vészkijárat. Ez a lépcsőház egy füstmentes lépcsőház az épület első homlokzatán, amit hivatalosan csak a tűzriadó-próbákon használtunk.
Riasztás esetén az emeleteken lévő vészkijárati ajtók nyithatóvá váltak és ezen a lépcsőházon (is) lehetett menekülni az utcára.
A tűzriadók egyébként mindennaposak voltak a házban, sok kolléga igyekezett kiélni gasztronómiai hajlamait több-kevesebb sikerrel. Ha elégetted a vacsorád jó sansz volt rá, hogy hamarosan bekapcsolt a csengő és felvillantak a vészkijáratokat jelző tablók.
Természetesen a huszadik ilyen eset után már nem foglalkoztunk a jelzéssel, vártuk, hogy a portás kikapcsolja a szirénát.

Ez rendre így is történt, viszont legalább kiismertük a rendszert.

A vészkijárati ajtók nem hagyományos mágneszárral, hanem úgynevezett síktapadó mágnessel voltak bezárva. Ennek az az értelme, hogy az épületet érintő áramszünet esetén a menekülőút nem marad zárva, az ajtók tápelvételre kinyílnak.
Noha minden ilyen ajtón van nyitásérzékelő is, azok nem indítják el a riasztási folyamatot, csak a portásfülkében villan fel az adott emelethez kapcsolódó sárga visszajelző. Hangot nem, csak fényjelzést ad: azt is csak addig, amíg az ajtó nyitva van. A visszajelző pedig a gondos tervezésnek köszönhetően a porta hátsó falára került, azt a személyzet nem látta. Ha látta is, pár másodperccel később -az ajtó zárása után- elaludt, így nem foglalkozott vele.

De hogyan nyitsz ki egy mágnessel zárt ajtót?
A költséghatékonyság miatt az egyetem a legolcsóbb mágneseket szerezte be, 12 voltos, az adattábla szerint 136 kg-os tartóerővel.
Egyszerű fizika, hogy ami 136 kilót képes megtartani az százharminchetet már nem.
Az is egyszerű fizika, hogy a rendszer, amit 12 voltra terveztek az csak ezen a feszültségértéken nyújtja az előírt tartóerőt.
A földszinten betáplált 12 volt a felsőbb szinteken már csak (nagyjából) 9-10 lehet, a feszültségesésről -pláne egyenáramú rendszernél- nyilván te is tanultál fizikaórán.

A rendszer telepítője meg nyilván nem. Vagy csak leszarta.

Szóval lifttel a tizedikre mentünk, ott pedig gyermeki könnyedséggel (jó, hát meg kellett lökni, na) kinyitottuk a vészkijáratot.
A lépcsőn pedig nem le, (gondoltad volna?) hanem felfelé ballagva egy kis kibúvónyíláson átmászva máris a tetőn voltál.
Antennák, gépészeti kivezetések, ősszel-tavasszal pedig a napsugarak által felmelegített lapostető várta a sörözni és cigizni vágyó egyetemistákat.
Páratlan kilátás Zuglótól az Északbudai Fűtőműig, remek fotótéma az év minden napján.
A kutya nem jár erre, komoly chilles spot.

Ha pedig meguntad, ismét lementél a tizedikre, az ajtókilincset megrántva már vissza is értél a „legális térbe”.

Számtalanszor néztük végig innen kezünkben kávésbögrénkkel a napfelkeltét.
Mindig Ártatlan szemmel nézett ránk a hajnal.