Roppant érdekes belegondolni abba, hogy vannak dolgok, amikre én emlékszem, a környezetemben élő emberek számára pedig csak egy újabb fejezet a történelemkönyv lapjairól.
Hát öregszem én?
2007-ben lettem gimnazista, a kilencedikes történelemkönyvben -valahol a vége felé- szó volt a World Trade Center elleni terrortámadásról.
Ifjú titánként nevetségesnek tartottam azt, hogy egy ilyen “friss élmény” a törikönyvbe került. Hát jó, hogy nem a tegnapi vacsorámról is születik egy fejezet!
Ugyanezt érezhette nagyapám, amikor én a világháborúkról tanultam, vagy édesapám, amikor a Szovjet kivonulásról, a taxisblokádról vagy a rendszerváltásról írtam házidolgozatot.
Nekem az tényleg “történelem” volt.
Belegondoltál már abba, hogy azok az emberek, akik például idén kezdték meg az egyetemi tanulmányaikat, már “csak tanultak” az 1999-es napfogyatkozásról, a 2001-es terrortámadásokról, vagy akár 2006-os őszi eseményekről?
Hogy akikkel tegnap csocsóztál egy kocsmában, csak a házi feladatból tudják mi is történt akkor?
És, hogy pár év múlva a Covid-19 is csak egy pár bekezdésből álló lecke lesz a mi gyerekeink törikönyvében?
Milyen szellemes lenne, ha a történelemkönyveket eleve úgy nyomtatnák, hogy az “utolsó” oldalak után lenne még pár üres, hófehér oldal. Ennek jelentőségét is csak húsz év távlatából fognánk fel…Mert a könyvet nem “elrontották”.
Ez a könyv soha nem lesz kész.