Mjöiáájéééé!

Záráskor arra lettem figyelmes, hogy a Picuri előtti apartmanházban valakit épp megölnek.
(Kedves kis történet, ismét erősen clickbait címmel.)

Városközponti kis társasházunknak remek akusztikája van: a lakások ablakai a belső udvarra nyílnak, innen szoktak néha ordítani, hogy csendesebben. Képzavar, asszem’.
Amióta nem csak itt dolgozunk, de itt is lakunk megismertem a lakóközösségünket, már tudom, ki mikor megy munkába, mikor jár haza, honnan rendel kaját, ki elmebeteg, vagy, hogy melyik paraszt pakolja állandóan a szemetét közvetlenül az üres kuka mellé.

MÁÁÁÍÍÍÍE!

A második emeleten bukóra nyitott ablakból jövő női halálhörgés ezzel hirtelen elült, pont mire végig gondoltam, hogy kell-e menni segíteni.
Tudtam, hogy valami verekedés lehet; a kollégiumban és közvetlen szomszédságában már hallottam ezt-azt.
Nem tűnt olyan veszélyesnek, nem volt durva csapkodás, üvegtörés. Meg egyébként is, a lépcsőházba, ahonnan a hang jött, nincs kulcsom, nem tudok bemenni, így aztán nem éreztem, hogy pont nekem kéne odamennem. Kicsit azért őrölt a lelkiismeret-furdalás, ahogy kezemben a slusszkulccsal álltam az autó mellett.

Áeöeeeeá! Áeöeeee!

A második ordítás szinte visszhangzott a karácsonyi dekorokkal díszített falak között, úgyhogy kint maradtam egy heetsre. A hidegben szitált a köd, fejemben mindenféle gondolatok keringtek a ledolgozott nap után. Épp megnyugodtam, hogy vége a dolognak, amikor újabb sikoly hasított a csendbe.

Íííeeeáá!!

A tetőn üldögélő (alvó?) varjak mind felröppentek. Biztos volt az, hogy valakinek ezek az utolsó pillanatai. Ekkor újabb sikoly érkezett; félig kérlelő, félig ösztönszerű:

Ne hagyd abba!

Aztán csend lett. A kezemben lévő IQOS rövid rezgéssel jelezte, hogy itt a vége, ideje aludni menni.

Lehet, hogy nem minden az, aminek látszik. Vagy hallatszik.
Lehet, hogy halálrabaszták.
Mittudomén’.