Ha már blog, legyen neki valami napló-hangulata.

Kocogj, és halj meg egészségesen! – mondják. Én mondjuk egészségesen meghalni nem szeretnék, pláne nem futás közben. Meg eleve nem szeretnék meghalni és ha meg is kell majd egyszer -egészégesen, vagy nem-, remélem jó sokára.

Ezért ma nem kocogtam. És tegnap sem voltam futni. És nagy sansz van rá, hogy holnap sem fogok.

Viszont előszedtem Paripámat, a rég letámasztott bringámat. Lesöpörtem róla a port, megolajoztam a láncot és felpumpáltam a kerekét. Aztán letekertem a Balaton-partra készíteni valami fasza képet, amit talán Instára is kirakok. Nyilván itthonhagytam a telefont, így elmarad a #fitlife hashtag.

Ha már Balaton-part, meg decemberi napsütés leültem egy padra, a természet lágy ölibe’ bele és rágyújtottam. Nincs is jobb annál*, amikor a friss levegőn elszívja az ember az első slukkot. A napsugarak fáradtan ragyogtak át a fák ágai között, előttem pedig kacsa-család napfürdőzött. Énekesmadarak gyűjtötték maguknak az uzsonnájukat, póráz nélküli kutya ugrált az avarban.

Én meg csak ráérősen fújtam a füstöt, boldog vagyok, az élet szép. Zúg a Balaton, zöld a fű és kék az ég.

Hazatekertem, egy gőzölgő kávé társaságában pedig megírtam ezt a bejegyzést.
Ahogy kávéillat tölti be a szobát, azon gondolkozom, hogy maholnap Karácsony, a bringa pedig lepókhálózva várja, hogy ismét a nyeregbe pattanjak.

Talán, – ha elmúlik az izomláz, amit ezen két kilométeren sikerült magaménak tudni – meg is teszem.

De az sem baj, ha nem. Majd jövőre.

_____
* de, van.