A tegnap éjszakai posztot nem azért írtam, hogy sajnáljatok, egyszerűen képernyőre vetettem, hogy mi a helyzet ma abban az ágazatban, amivel lassan egy hónapja nem találkozhattatok.

A koronavírus egyik legnagyobb áldozata a turizmus: szállodák, éttermek, fesztiválok, rendezvényszervezők, technikusok, nagykereskedők, beszállítók, mosodák vesztették el a teljes bevételüket.

Az ágazatnak a tavaszi zárást, a félgőzön (sem) működő nyarat és a mostani kényszerszünetet kellene átvészelnie, de nem érdemes felhőtlen boldogsággal gondolni az újra nyitásra, hiszen a bizalmatlanság miatt elveszett utazási kedv és a kiürült pénztárcák után aligha fognak a vendégek egyik pillanatról a másikra a régi számban érkezni.

Hát, nem lennék most vendéglátós!

Itt most nincs jó példa, nem nagyon lehet senkire sem hallgatni. Nincsenek minták és trendek a múltból: ilyen még soha nem volt.
Nyugodtan dobd ki a tankönyvet, tedd a szekrény tetejére a turizmus-vendéglátás diplomád. Lehetsz te igazán komoly egyetemi oktatója a témának, lehetsz doktora vagy professzora a választott szakterületnek most még te sem tudod, hogy mi lenne a jó lépés, mit hoz mondjuk a következő szezon.

Százezrek maradtak és maradhatnak munka nélkül a következő időszakban.
És ez az időszak nem heteket, vagy hónapokat, hanem éveket jelent.
Csak nézzük azt, hogy a Wizz 2026-ra számít a tavalyi forgalom visszatérésére, tehát még hat évig csak csordogálhatnak a külföldi turisták Magyarországra.

Mi továbbra is próbálkozunk. Egyes vélemények szerint már most többet tettünk a vállalkozásért és a munkatársakért, mint elvárható lenne, én úgy gondolom, hogy ez még belefér.
2020-ból még van vissza három hét. Három, kihívásokkal teli hét.
Hogy januárban hogyan folytatódik majd a történet, az ettől a három héttől függ.

Bizakodó vagyok.
Olyan nincs, hogy sehogy sincs!