Ez is ki van pipálva, a furcsa évnek furcsa karácsonya véget ért. Szokatlan volt, mert senki nem kiabált, sírt, vagy sértődött meg – pedig ez nálunk már lassan hagyomány.

Valahogy a karácsony mindig olyan nálunk, mint egy olyan buli, amit előtte hosszú-hosszú ideig tervezgettél. Eltervezed, szinte percre pontosan, hogy mi lesz, ki lesz ott, mit fogtok csinálni és mennyire kurva jól fogjátok érezni magatokat.
Mint mondjuk egy olyan Szilveszteri mulatság, amit már szeptemberben elkezdtek szervezni, tudjátok, hogy hová mentek, ki lesz ott, mit fogtok enni, mit fogtok inni, mit fogtok hallgatni. Úgy érzed, hogy a forgatókönyv teljes, aztán valahogy mégsem sikerül olyan jól.

Szerintem a karácsonnyal kapcsolatban is azért lesznek ilyen irreálisan magasak az elvárásaink, mert túl sokat szervezkedünk miatta, túlzottan „várjuk”. Nyilván ebbe besegít az is, hogy a hiperekben az első őszi falevelek megjelenése után már halljuk a kiscsengős dalokat, a médiákból is az az érzés tör ránk, hogy az ünnep a „nyakunkban van”, nagyjából már le is maradtunk valami fontosról.
Ezért aztán akarva-akaratlanul megveszünk valamit szeretnénk. Vagy csak gondolunk rá, hogy majd megvesszük. Ezzel pedig már el is kezdődött a „készülődés”.

Mi az oka annak, hogy ilyen magasak a karácsonnyal kapcsolatos elvárásaink?

Szerintem az, hogy már gyermekként is jó tapasztalatokat szereztünk a karácsonnyal kapcsolatban. Eleve örültünk az ajándékoknak, a nagy kajálásnak, annak, hogy nincs suli. Irodalmi művek, regények, költemények, valamint a filmek is jellemzően pozitív élményeket és a karácsony idealizálását mutatják. A filmekben a karácsony tökéletes.

Mi is ismerjük ezt a saját sztorijainkból: nagyon ritkán, -akkor is csak nagyon bizalmas baráti körben- hallunk arról, ha a karácsony szarul sikerült. Szerintem így keletkezik az a benyomás, hogy mindenki másnak mindig szép karácsonya van. Nem lehet tehát különösképpen csodálkozni, hogy a karácsonnyal kapcsolatos elvárások igen magasak.

Én a magam részéről idén is 24.-én délelőtt vettem meg az ajándékok nagy részét. Nem szeretem túldimenzionálni az ajándékozást sem. Nem agyalok azon, hogy „mi lesz, ha”.

Úgy tűnik ezt a gondolatsort sikerült idén a családra is ráakasztani, a nagy közös kajálások és társasjátékok olyanok voltak, mint az év bármely napján. Örültünk egymásnak, este meg hazamentünk. Egy hangos szó, egy megsértődés nélül.

A karácsonytól elvonatkoztatva és visszakanyarodva a hosszasan tervezett házibulikhoz:
Sokkal jobban kedvelem a spontán szerveződő eseményeket és bulikat. Ha például írsz nekem, hogy holnapután elutaznál mondjuk Prágába, vagy meghívsz Sopronba délutánra, az jobban vonz, mint a már most megbeszélt augusztus végi fesztiválozás.

Valószínűleg jobb is lesz.