Ez a szombat hajnal elég kényelmesre sikerült:

Viszonylag időben bezártunk és három óra után haza is indultunk.

Réta ült mellettem az autóban és még meg is jegyezte, hogy micsoda mázlink van:

A nyáron -talán először- hamarabb hazaérünk, mint ahogy az első halvány napsugarak megjelennének.

Egészen a pékségig jutottunk, ahol egy, a járdán fekvő fickót pillantottunk meg, aki (in)stabil oldalfekvésben feküdt az emelkedőn úgy, hogy a feje volt lefelé. Kényelmetlennek tűnt.

Lehúztam az ablakot és megszólítottam, hogy “Mi újság Barátom, tán sok volt a Maligán?”

De válasz nem érkezett, ezért kiszálltam hozzá.

Barátunk egy jó százhúsz kilós, a húszas éveiben járó figura volt. Szemei fennakadva, térben és időben dezorientált. Szapora légzés, gyors szívverés. Jobb karján zöld karszalag, a balon pedig egy Apple Watch, amin épp „Petya” hívta.

Na, segíts nekem, Petya! – gondoltam, és felvettem a telefont.

-Hol vagy már, te barom? – kérdezte Petya kedvesen.

-Dávid vagyok, és a cimborátok mellett vagyok a Baross és a Bajcsy kereszteződésében, Almádiban. Van itt egy pékség. Nincs képben a Kolléga, érte tudtok jönni?

-Hamarosan ott leszünk! – válaszolta Petya.

Igazából amint letettük a telefont, mint egy szökőkút…

…nem is szökőkút, sokkal inkább mint vulkán tört ki a nagydarabból az okádás, és terített be mindent maga körül.

Sajnos ebben a „mindenben” én is benne voltam, (meg az ingem, a nadrágom, a cipőm…) és testhelyzetéből adódóan épp a Másvilág felé kezdte venni az irányt: fulladozni kezdett.

Bár a biológia talán nem volt az erősségem, de az azért rémlik, hogy a levegő bizony elég fontos az élethez, ezért -már úgy is mindegy- kitisztítottam a Legény száját, amit ő egy “k.rva anyád” szókapcsolattal nyugtázott.

De legalább magánál van, ugye.

Jó húsz percet vártunk Petyáékra, de csak nem értek ide, ezért visszaszálltam az autóba, hogy a Helyi Erők közreműködését kérjem ebben a kellemetlen szituációban.

Telefonhívásunk nem volt egy perc, bemutatkoztam, elmondtam, hogy a Baross-Bajcsy kereszteződésben összehányt részeg fekszik, majd – jött a váratlan fordulat – ezt hallgatta az egyenruhás:

„Szerintem feküdj vissza a földre! … Hé, hagyd a kocsit!! … Szállj ki, K.RVA GYORSAN SZÁLLJ KI!!!”

Bizony, a nagydarab bevetődött az autómba, aminek már csak azért SEM örültem, mert a hátsó üléssor le volt döntve – korábban árut szállítottam vele.

A csíkos autó nagyjából három perc alatt a helyszínen volt – lévén a kapitányság két sarok innen. Velük együtt pedig megérkeztek Petyáék is.

Nyolcan (Réta és én; a két egyenruhás; és Petyáék) néztük a megmagyarázhatatlannak tűnő helyzetet ezen a szép nyári hajnalon.

Végül még agresszívnek sem kellett lenni:

Marci (mert kiderült, hogy ez a nagydarab neve) látva az egyenruhát, inkább kimászott a csomagtartóból, hogy aztán egy szabálytalan tigrisbukfenc után visszavetődjön a járdára a kerítés mellé.

Volt még kis fejvakarás a rendőrök részéről, hogy mit is csináljanak:

Aztán úgy vélték Marci jó kezekben lesz Petyáék társaságában, ezért búcsút intettek a díszes kompániának a pékség előtt, mi meg hazajöttünk.

Szóval MA SEM úsztuk meg, hogy napfelkelte előtt nyugovóra térjünk; és egyben ez lenne a története a pékség előtti hányásfoltnak.

Van tanulság? Van hát!

Vigyázzatok magatokra, figyeljünk egymásra, és soha ne hagyjátok magára a földön fekvőt!