Ez a szombat hajnal elég kényelmesre sikerült:
Viszonylag időben bezártunk és három óra után haza is indultunk.
Réta ült mellettem az autóban és még meg is jegyezte, hogy micsoda mázlink van:
A nyáron -talán először- hamarabb hazaérünk, mint ahogy az első halvány napsugarak megjelennének.
Egészen a pékségig jutottunk, ahol egy, a járdán fekvő fickót pillantottunk meg, aki (in)stabil oldalfekvésben feküdt az emelkedőn úgy, hogy a feje volt lefelé. Kényelmetlennek tűnt.
Lehúztam az ablakot és megszólítottam, hogy “Mi újság Barátom, tán sok volt a Maligán?”
De válasz nem érkezett, ezért kiszálltam hozzá.
Barátunk egy jó százhúsz kilós, a húszas éveiben járó figura volt. Szemei fennakadva, térben és időben dezorientált. Szapora légzés, gyors szívverés. Jobb karján zöld karszalag, a balon pedig egy Apple Watch, amin épp „Petya” hívta.
Na, segíts nekem, Petya! – gondoltam, és felvettem a telefont.
-Hol vagy már, te barom? – kérdezte Petya kedvesen.
-Dávid vagyok, és a cimborátok mellett vagyok a Baross és a Bajcsy kereszteződésében, Almádiban. Van itt egy pékség. Nincs képben a Kolléga, érte tudtok jönni?
-Hamarosan ott leszünk! – válaszolta Petya.
Igazából amint letettük a telefont, mint egy szökőkút…
…nem is szökőkút, sokkal inkább mint vulkán tört ki a nagydarabból az okádás, és terített be mindent maga körül.
Sajnos ebben a „mindenben” én is benne voltam, (meg az ingem, a nadrágom, a cipőm…) és testhelyzetéből adódóan épp a Másvilág felé kezdte venni az irányt: fulladozni kezdett.
Bár a biológia talán nem volt az erősségem, de az azért rémlik, hogy a levegő bizony elég fontos az élethez, ezért -már úgy is mindegy- kitisztítottam a Legény száját, amit ő egy “k.rva anyád” szókapcsolattal nyugtázott.
De legalább magánál van, ugye.
Jó húsz percet vártunk Petyáékra, de csak nem értek ide, ezért visszaszálltam az autóba, hogy a Helyi Erők közreműködését kérjem ebben a kellemetlen szituációban.
Telefonhívásunk nem volt egy perc, bemutatkoztam, elmondtam, hogy a Baross-Bajcsy kereszteződésben összehányt részeg fekszik, majd – jött a váratlan fordulat – ezt hallgatta az egyenruhás:
„Szerintem feküdj vissza a földre! … Hé, hagyd a kocsit!! … Szállj ki, K.RVA GYORSAN SZÁLLJ KI!!!”
Bizony, a nagydarab bevetődött az autómba, aminek már csak azért SEM örültem, mert a hátsó üléssor le volt döntve – korábban árut szállítottam vele.
A csíkos autó nagyjából három perc alatt a helyszínen volt – lévén a kapitányság két sarok innen. Velük együtt pedig megérkeztek Petyáék is.
Nyolcan (Réta és én; a két egyenruhás; és Petyáék) néztük a megmagyarázhatatlannak tűnő helyzetet ezen a szép nyári hajnalon.
Végül még agresszívnek sem kellett lenni:
Marci (mert kiderült, hogy ez a nagydarab neve) látva az egyenruhát, inkább kimászott a csomagtartóból, hogy aztán egy szabálytalan tigrisbukfenc után visszavetődjön a járdára a kerítés mellé.
Volt még kis fejvakarás a rendőrök részéről, hogy mit is csináljanak:
Aztán úgy vélték Marci jó kezekben lesz Petyáék társaságában, ezért búcsút intettek a díszes kompániának a pékség előtt, mi meg hazajöttünk.
Szóval MA SEM úsztuk meg, hogy napfelkelte előtt nyugovóra térjünk; és egyben ez lenne a története a pékség előtti hányásfoltnak.
Van tanulság? Van hát!
Vigyázzatok magatokra, figyeljünk egymásra, és soha ne hagyjátok magára a földön fekvőt!
